Ahogy várakoztam ma az 5-ös buszra a Ferenciek terén, egyszercsak megpillantottam a teliholdat a templom mellett. Olyan hatalmas és tökéletesen kerek volt, hogy először nem is fogtam fel a látványt, hogy az nem egy reklámtábla, se nem közvilágítás, hanem a Hold.

Beragyogta az ég alját a tetők felett, gigantikus volt, mintha egészen közel volna (tegnap volt egyébként telihold, szuperhold és holdfogyatkozás egyben).

Megpróbáltam lefényképezni. De tudodmilyen fényképen a hold... meg bármi ami távol van... Apró. Észre sem vehető. Egy pötty - meg is nézheted lent, semmivel sem nagyobb a lámpáknál, persze messzebb van.

Aztán elkezdtem törni a fejem, minek akarom lefotózni. Itt álok, van még 6 perc a busz érkezéséig... addig "agyonnézhetem".

- Mégis mit akarok a képpel?

- Hát megosztani.

- De minek?

- Hát, hogy mások is lássák. 

- Jó-jó, de felnéznek és látják, ha akarják.

- De ez most annyira eksztra, olyan hatalmas, főleg így, hogy mellette van ez a nagy templom, még ahhoz képes is gigászi. Én azt akarom, hogy őket is nyűgözze le.

- De miért fontos ez neked?

- Hát mert azt akarom, hogy TŐLEM kapják, hogy ÉN nyűgözzem le vele őket. Hogy ÉN zsebeljem be az elismerést.

- Na szép. Itt állsz, kapsz az Univerzumtól egy ilyen pazar ajándékot, amiben gyönyörködhetsz... Aztán bumm, máris azon agyalsz, hogyan húzhatnál hasznot belőle.

- Ja, igen. Végülis, igen. Akkor inkább csak nézem, amíg megjön a busz... De azért ezt felírom, magamnak, hogy leírjam a blogba. Legalább azt lássák, hogy mennyire bölcs vagyok, ha már a Hold csodálatosságát nem kaphatom meg.

Én imádom az ilyen levegős belső tereket, meg a fényt. Simán el tudnám képzelni, hogy ilyenben éljek.

De fogalmam sincs mit csinálnék a cuccaimmal, amik vannak! Most komolyan elgondolkoztam ezen. Mondjuk valakinek úgy áll a szénája, hogy tervez neki mondjuk ez a Tomas Sciskala egy kéglit, meg van egy fantasztikus telke is, lehetőleg egy hegy vagy domb déli oldalán (mert én imádom, ha jó messzire ellátok) és akkor szépen felépíti álmai házát - amúgy nekem az is jó, ha álmai tetőterét (aki ismer, tudja miért). És eljön a nagy nap, költözni kell, csomagolni...

Mi a jó életet kezdenék a cuccaimmal?? Úgy értem, ott van jópár porcelán nagymamámtól, egy régi bőr rugby labda, ami nagypapámé volt, az anyukám fiatalkori teniszütője, a bögrék, amiket ő tervezett, a régi pléh játékok amiket örököltem, meg gyűjtögettem... szóval mind dobozoljam be és tegyem a garázsba? ...biztos van ennek a kecónak garázsa, nem? Vagy ajándékozzam el? Vagy nyissak egy régiségboltot? Mondjuk ez nem lenne hülyeség, akkor előbb-utóbb lenne miből megvenni a telket...

Tudom van egy ilyen japán nő - a Marie Kondo - aki tudományosan szelektál meg elpakol. Azon gondolkodom, neki minden felmenője él, vagy teljesen a memóriájára bízta az emlékezést?!

The Treehouse is designed by Tomas Sciskala and Located in Trinec CzechRepubliC

Van úgy, hogy dühös vagyok és ocsmányakat gondolok mindenkiről (aki épp szembe jön), meg olyan is, hogy úgy érzem, ott vagyok ahol a part szakad (nincs értelme az életemnek).

Csakhogy van úgy is, hogy alig hiszem el, ami épp megtörtént velem és bizonygatom mindenkinek (aki épp szembe jön), hogy a világ egy mágikus hely.

Mind a kettő én vagyok, pontosabban az én hangulataim egy-egy pillanatban. Szóval jó ha tudom, hogy a dolgoknak íve van, akárcsak a gondalataimnak és nem mindegy, hová teszem a hangsúlyt.

Már én is gyanakodtam, hogy túlságosan belelovalltam magam a férfiak hibáztatásába. Aztán az egyik zárt fészbúk csoportban valaki mesélte, hogy egy 50-es pasas azt találta mondani neki, nem ismerkedik 40+-os nőkkel, mert "ráncos az arcuk mikor nevetnek". Elszabadult az üzenőfal és ehhez hasonló beszólások panaszáradata indult meg, rávetettük magunkat a témára (mint csöves a cigicsikkre).

Én így a 40-es éveimben lettem igazán nő, egyszer csak utolért, mint valami szökőár. Végre nem vagyok folyamatosan zavarban, hogy észrevesznek, de lehet, hogy csak nem vesznek észre. Tragikus módon ezzel egyidőben rájöttem, már egyáltalán nem biztos, hogy "megtalálom életem párját", mert ez nem törvényszerű (nem Mikulás, hogy mindenki kap aki jó kislány volt). ...és próbálok rá magyarázatokat keresni (az önhibáztatáson túl). Például sztereotípiákat gyártok azokból a negatív élményekből, amik értek, meg amit hallok.

Szóval amikor arra gondolok, hogy ilyenek-meg olyanok a 40-50+os pasik, akkor pont annyira általánosítok, pont olyan csőlátásom van, mint ennek az ürgének. Aztán ma a villamoson sokat gondolkodtam, vajon mi zajlik annak az 50-es fazonnak a fejében, aki nem lát semmi szépet egy vele egykorú nőben...

A korunk előrehaladtával ('ahogy öregszünk' :P), egyre közelebb kerül hozzánk a halál gondolata. Látjuk megöregedni szüleinket, a kutyánkat, a barátainkat, látunk felnőni gyerekeket, látjuk mennyit változott a világ az utóbbi huszon-évben ('fiatal korunk óta'). Ez nem arról szól, hogy tudom-e még tartani a lépést a világgal, vagy milyen a kondim stb. Inkább olyan, mint a mágnesesség, ahogy közelebb kerülünk a másik pólushoz, megérezzük a vonzását. 

És akkor az ember jó esetben elkezdi átgondolni, békében van-e azzal, amit eddig csinált és mit szeretne még (figyelem! a jó eset a midlife crisis). Vagy beszarik és megpróbál háttal állni a célállomásnak, hátha akkor sohasem ér oda.

Szóval, ha jól szeretnék élni ("jóhogy") akkor először nézzek szembe azzal, hogy igen, az idő múlik. Aztán ne vegyem magamra, hogy mások mit gondolnak rólam (például a pasik) - ez nem múlik rajtam. Higgyek abban, hogy egyedül vagy párban ugyanolyan boldog lehetek - ez viszont rajtam múlik. Mindig tartsam észben, hogy a világ egy jó hely ahol baromi sok szép dolog zajlik (pohár félig tele!) - és ez rajtam IS múlik, például azon, hogy miket mondok másokról, milyen történeteket osztok meg másokkal (lehetőleg valahol a horror és a cukormáz között félúton).

Ja és igen, ráncos az arcom, mikor nevetek :D

Tegnap vendégségben voltam. Tüntetni indultam, de lekéstem, így kerültem helyette síelős aláöltözetben, 3 rétegben egy jól fűtött lakásba. Mondhatni csak párok voltak, de ez nem teljesen igaz. Mindegy, ezer éve ismerjük egymást mind, szóval mint egy nagy család... rájöttem, végleg kivontak a forgalomból, ismerkedésben lejárt a szavatosságom. Ha élelmiszer lennék Francia vagy Cseh országban, már a jótékonysági szervezetek raktárában várnám az újrahasznosítást.

Az volt a terv, hogy pizzát fog sütni a vendéglátónk. Majdnem, mert helyette a vendégek sütötték. O. isteni házi kovászos tésztát hozott, erre került a mindenféle. Most bepótoltam az egész decemberi lemaradásomat, az összesből ettem. Biztos azért nem találtam meg az igazit, mert alig-alig főzök, és soha nem sütök, főleg édességet nem, mert még soha sem sikerült egy normális tésztát csinálnom. Meg mondjuk azért se, mert egy hét múlva úgy dobok mindent ki, hogy kb. 1 adag hiányzik belőle, viszont 5 centi angóra penészt növeszt a lábos fedőig. Mint ma a lencse maradék. Meg egy bontott tejföl. Meg a joghurt. Meg a levet eresztett zöldség. Basszus átérzem minden kihajított élelmiszerem rezgését! Még az éhezőkig sem jutottak el, csak a kukába. Pedig biztos nekik is voltak álmaik! Hamvadó kis cigarettavég...

Bár már tavaly is a látómezőmbe került, akkor más módját választottam az évem rendezésének. Lehet, hogy ez is korral jár, vagy csak a mostani megkésett magyar new age hullám következménye, új szokás nálam. Mire eljön december vége, már tényleg semmi kedvem bulizni, sokkal jobban vágyom egy kis biztonságra és ebben segít, ha átgondolom hogyan alakult az előző évem és mik a terveim a jövőre vonatkozóan.

Szóval a minap említettem, hogy kitöltöttem az évrendezőt, azaz a Year Compasst.

Ezen a linken éred el: https://yearcompass.com/  - van digitálisan kitölthető verzió is közte!

Ez pedig a Forbes cikke.

Jó tervezést!

Az a jó a blogolásban, hogy már most kaptam olyan visszajelzéseket, gondolatokat, amiket amúgy nem kapnék meg.

Közeli barátoktól jött a kérdés - tényleg többen is megkérdeztétek -, hogy jó de mi a célod ezzel, mi értelme van, mit szeretnél kifejezni, kiknek írsz?

Egy idegennel csetelve felmerült, hogy is vagyok én a feminizmussal, ha már így kiírtam.

Valamint üzenetekben is kapok érdekes cikkeket.

Köszönöm és várom a további visszajelzéseket, ötleteket!

Szóval, mi a célom vele? Egyrészt önreflexió, nekem segít megnevezni a saját életemet meghatározó értékeket. Másrészt úgy gondolom, még mindig az az uralkodó nézet, hogy az embernek párban (lehetőleg házasságban) kell élnie, és ennek mentén deffiniáljuk a boldog- vagy teljes életet, pedig a statisztikákból tudjuk, hogy a házasságok kb. fele válással végződik, "A 2011-es népszámlálás idején a 20-39 éves nőtlen, hajadon családi állapotú népesség 11,6 %-ának se élettársa, se gyermeke nem volt, teljesen egyedül élt." Az emberek igen nagy része egyedülálló, mégis úgy tekintünk erre mint rendellenességre (tudat alatt én is). Szeretném, ha az együtt, külön, vagy egyedül állapota egyenrangú lenne és egyiknek vagy másiknak az előnyei nem degradálnák a többit. Ezért írok arról, hogy én hogyan élem meg, milyen élmények érnek ezzel kapcsolatban, milyen jó és rossz élmények járnak együtt a "szingli" életmóddal és mit gondolok az ezzel kapcsolatos témákról.

Kiknek írok? "Mindenkinek aki szereti". Na jó, írom azoknak a szingliknek, akik az előbb vázolt helyzetet sok önváddal élik meg, vagy akiket a környezete nyaggat emiatt. Írom azoknak, akik soha, vagy ritkán voltak szinglik és kíváncsiak milyen lehet. Természetesen mindenkinek írok, akit érdekelnek az írásaim.

Milyen feminista vagyok én? Hát botcsinálta, műveletlen és nem tudományos. Nem tanulmányoztam a feminista szakirodalmat. Addig tekintem magam feministának, amíg él az álláspont, hogy a nők hagyják csak a férfiakra a döntéseket és a gondolkodást, ne akarjanak érvényesülni a munka világában stb.. Én úgy gondolom a nők és a férfiak egyenrangúak, néhány kivétellel - szellemi és fizikai - képességeink is egyeznek. Nem lehet közöttünk egy előre lerögzített hierarchiát felállítani. Mindig a helyzet és két fél megegyezése határozza meg ki a kompetens, ki milyen feladatokban milyen erőbedobással vegyen részt. És nem igaz, hogy régen bezzeg minden jobb volt - régen még szarabb volt, ne felejtsük el a háborúk után mennyi özvegy maradt, akiknek a kiszolgáltatottságával rendre vissza is éltek.

Lássuk mi maradt még a zsákomban... egyelőre semmi.

Biztos te is észrevetted, hogy az ismerősökkel általában ugyanazok a témák jönnek elő egy idő után, hiszen jól ismerjük egymást. Van aki pont ezt szereti, mert biztonságos terep. Nekem nagyon fontos az újdonság, az új impulzus. Ezért is kezdek újabb és újabb dolgokba, ezért tanulok a mai napig. Egész életemben fiatalabbnak néztek a koromnál, ma úgy gondolom ezt részben ennek a kíváncsi, újdonságkereső alkatomnak köszönhetem. Arra bíztatlak téged is, ha van bármi amit úgy érzel már késő lenne elkezdeni, azonnal kezdj hozzá!

TE MIT KÍVÁNSZ MAGADNAK 2019-RE?
Ma van az év utolsó napja. Az elmúlt év kicsit döcögős volt, talán erre volt szükségem, hogy "sávot váltsak". Van még bennem keserűség, kishitűség és bátortalanság, ezek húztak vissza eddigi életemben. 
Ma reggel az volt az első gondolatom, hogy boldogságkutató szeretnék lenni. Tényleg létezik ilyen, persze nem valószínű, hogy az leszek, DE szeretnék minél több időt tölteni 2019-ben tudatosan boldog emberekkel.
Pár napja részt vettem egy évtervező workshopon, ahol erre az évre egy szót - intenciót - választottam ki: BIZALOM.
Köszönöm mindenkinek aki az idei évben hatott rám és segítette az utamat!

Ha szingli vagy, függetlenül attól, hogy szeretnél-e párt, vagy jobb így, jó ha tudod ez az állapot sok szempontból tehet neked jót:

https://thepowerofsilence.co/girls-who-stay-single-for-large-periods-of-time-end-up-the-happiest/?fbclid=IwAR0yNOoPII7sYZBzYFme-jBuntLVUm8WwpiJzWn8NZpr-bTb-S4xLeoxtd0

https://ideas.ted.com/the-price-of-being-single/

Kb. 10 éve mentem először terápiába, mert nagyon megviselt anyám halála és 3 gyors egymást követő szakítás. Akkor is tudtam, hogy a pszichoterápia nem betegséget gyógyít.

Nagyon örülök, hogy elmentem, mert végre elkezdtem a közelembe engedni valamit, ami serdülő korom óta környékezett. Az önismeretet.

Azóta újabb és újabb módszerekkel, emberekkel járok ezen az úton, sőt tanulni is elkezdtem.

Nap mint nap új felfedezést teszek magammal kapcsolatban. Válaszokat arra miért kerülök visszatérően helyzetekbe, amelyek nem okoznak örömöt.

Ez a karácsony, köszönhetően az utóbbi csalódásomnak egy egész nagy adag ilyen felismeréssel ajándékozott meg.

Egyszer egy ismerősöm azt mondta, milyen érdekes, hogy sokszor előbb felismeri egy társaságban ki a pasim, minthogy bemutattam volna, mert valahogy ugyanolyan a nézésük. Ez nagyon sok éve hangzott el, de mindig újra eszembe jutott. Mert újra és újra érzelmileg elérhetetlen alakokkal jöttem össze.

Ma olvastam egy interjút Dr. Máté Gáborral az ADHD kialakulásáról - mármint, hogy szerinte hogyan alakul ki. Én az ADHD tünetegyüttest nem gondolom betegségnek, inkább valami karakterjegynek. Mindenesetre magamon és az exeimen is felismerem. Máté szerint ez összefügg a koragyerekkorban megélt stresszel: "...Bekapcsoljuk a tévét ahelyett, hogy egymáshoz kapcsolódnánk.... Hiába vagyunk körülvéve emberekkel, nem a kapcsolatok száma a meghatározó, hanem azok minősége. Hogy mennyi intimitás, mennyi megértés van jelen egy ember életében."

Azután egy TED előadás jött szembe, ez is szíven talált.

Remélem ez a 20 perces film neked is segít rájönni egy saját eltemetett igazságra!

Mi az én hazugságom (fel nem ismert igazságom)?

A hazugság amivel engem könnyű kelepcébe csalni a szeretet. Pontosabban az, amit érzek, amikor azt gondolom szeretve vagyok, az nem szeretet, de ha ezt megkérdőjeleztem, az büntetést vont maga után.

Hol kezdődött el? 

A szüleim érzelmeinek fókuszában egy szegény, törött szárnyú, sérülékeny lény állt - szeretetük egy sajnálattal keveredő keserédes érzés volt. De kinek szólt ez valójában? Magukat látták bennem, saját maguk összetört szívű kisgyermek énjét sajnálták. Nem tudtak befogadni, hiszen ők sem tapasztalták meg mi az a tiszta, nyílt szívű szeretet. Két összetört szívű, felnőtt testbe és felelősségbe zárt kisgyermek, aki bennem önmagát látta. Megtanultam hogyan kell ezt tükrözni és hogyan kell érzelmi biztonságot adni. Megtanultam, hogy hogyan tartsam meg az összetört gyermekszívet. Azt tanultam meg, az a szeretet amikor én tartom meg a másikban lakó sérült gyermeket.

Csakhogy ez a felnőtt-kisgyermek éretlen, egocentrikus, rengeteg fájdalmat okoz a környezetének mivel nem rendelkezik az empátia, az érzelmi stabilitás és a felelősségvállalás képességével. Amit én előbb-utóbb elutasítottam, mert megváltoztatni nem tudtam.

* Madách I.: Az ember tragédiája

Köszönöm P. Katinak, hogy átgondolta velem ezt a bejegyzést.