Az optimista feminista

Én emelem

Én emelem

Én emelem

Sokáig gondolkodtam a blog címén, végül ezt választottam

2018. december 27. - Németh Annamária
A blog címe onnét ered, hogy néhány éve, mikor épp volt barátom, elkezdtem felemelni a kanapét, hogy odébb tegyem. Erre elképedve pattant fel, miért nem szóltam neki, kivéve a kezemből a nálam 10szer nagyobb bútordarabot és csak ennyit mondott:
- Ancsika! ÉN emelem.
Sajnos ha egy nő sok időt tölt egyedül - kiváltképp ha a családjában sem volt klasszikus férfi minta - akkor egyszerűen hozzászokik, hogy mindent maga csinál. Akaratlanul is elvéve a férfiaktól a lehetőségét annak, hogy erősek és védelmezők legyenek.
Modern, önálló nő vagyok, de hiszek a klasszikus szereposztásban és rettenetesen jól is esik, ha részem van benne. Nagyon sajnálom, hogy egyszerűen kikopott, vagy be sem került az identitásom eszköztárába a "női szerep". Félreértés ne essék, nem szeretném lecserélni a mostaniakat, inkább bővíteném. Hiszen nőként - pontosabban emberként - az élet mindenhez ad lehetőséget, helyzetet.

A bejegyzés trackback címe:

https://enemelem.blog.hu/api/trackback/id/tr9514517246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Maria Eross 2019.04.08. 21:57:50

Szia Ancsa

Megnyomott rajtam ez a téma egy gombot..
Mégpedig azt a gombot nyomta(d) meg, amin az a kérdés van ,hogyha egyedül álló nőként vagyok.
Sok éven át vagyok egyedülálló nőként és igen gyenge férfi mintával eleve, akkor kérdem én , hogy
hogy a fenébe érezhetném magam nőnek?
Nem toltak a seggem alá lakást ezer éve sok százezret össze kell h tudjak harácsolni havonta, albira,
vállalkozás fenntartásra, tanulásra továbbképzésre-most épp, otthon szerelek, súlyokat cipelek.
Eleve ahhoz h érvényesülj ebben a világban valósággal péniszt kell növeszteni.
Olyan szinten kell a harcos archetípusát felébreszteni magamban, hogy az bizony kioltja azt az életérzést, hogy Nő vagyok.
Meg ha az igaz, hogy egyedül ugyanolyan jól lehet lenni, mint párban ,akkor a statisztikák miért mutatják azt , hogy akik párban élnek boldogabbak, mint az egyedülállók?

Hogy van ez az egész?
Mitől tudnám nőnek érezni magam?

Németh Annamária 2019.04.08. 22:49:48

Szia! Ez a téma nyomogatja az én gombjaimat is folyamatosan, éppen ezért írok erről.
Én úgy gondolom, hogy a "nőiség"-nek sok dimenziója van, nyilvánvalóan van biológiai/genetikai, azthiszem ezzel kb. rendben vagyunk.
A nem biológiai viszont egy hatalmas katyvasz.
Amit lehet úgy kezelni, hogy rajtunk kívül álló dolgok determinálják pl. a társadalom, civilizáció, élethelyzet, család, szűk környezet. Ebben az esetben valóban nagyon kiszolgáltatottá válunk, főleg ha él bennünk egy elképzelés arról, hogy milyennek kellene lennünk, amit pedig arra vezetünk vissza milyen körülmények kellenének ahhoz, hogy úgy reagálhassunk rá amilyen a gondolatainkban élő NŐ.

Én abban a "szerencsés" helyzetben vagyok, hogy bizonyos családi veszteségeim után ingatlannal rendelkezem.

Ezt a helyzetet, ha a fenti gondolatmenettel kezeltem volna, akkor valószínűleg megvállok ezektől, mert nem értettem hozzájuk és rettenetes fizikai teher időnként, máskor borzasztó jogi hercehurca, szintén máskor emberekkel való konfrontálódás úgy, hogy mindketten jól jöjjünk ki - szóval nem kifejezetten a fejemben élő női szerepek: kőműves, villanyszerelő, szobafestő, anyagmozgató, jogász, szóvivő, üzletkötő... Mindehelyett az eladásukból jól éltem volna rövid ideig bízva abban, hogy valami szerencse történik és valaki életem állását ajánlja fel mint dizájner, vagy biztosítja a stabilitást egy pasi. Utóbbiakat sokkal jobban el tudtam képzelni egy NŐ-nek.
Ehelyett a "JÓZAN PARASZTI ÉSZ"-re hallgatva (se nem nőként se nem férfiként) inkább vállaltam a kőműves-szobafestő-hobbyjogász-közösképviselő-gondnok-diplomata szerepet MERT VAN. Minden más csak remény és álom lett volna.

Ez sok éve történt és az összes ehhez fűződő tapasztalatom - amikor az alattam lakó halálosan megfenyegetett mert irreális félelmei voltak, amikor a Díjbeszedő másfél milliót akart rajtam behajtani, amikor a szobafestő 300ezret kért volna és inkább megcsináltam egymagam 2 hét alatt... - szóval mindenre úgy tekintettem, hogy éppen ez van és valami apróságot tanít magamról.

Most éppen dolgozom egy projekten és azon kaptam magam, hogy másfél órája rakok rendet a műhelyben - nem a sajátomban. Nem ezért vettek föl, hanem hogy speciális film kellékeket készítsek. De NŐként nekem igényem van a rendre, arra, hogy a környezetem olyan legyen mint a saját veteményeskertem, ahol tudom mit hová ültettem és látom az értékeit.

Azthiszem az a 15 évvel ezelőtti Ancsa számára átláthatatlan felelősség és káosz - ami egyben megélhetést is adott a szűkös időkben - megtanított arra, hogy a világom, a környezetem az én veteményeskertem és én KURVA ERŐS NŐ vagyok.
Mindaz amit korábban a nőkről gondoltam, az egy "gyönge és támogatásra szoruló nő" képe volt - ezt erősíti bennünk a média ez a női sztereotípia.
Én nem ilyen vagyok.
Mi nők sokfélék vagyunk, van akinek a gyöngeségében nyilvánul meg a nőisége és van akinek másban.

És igen, az erős nők olykor nehezebben találnak párt és ezt nagyon nehéz nem kritikaként megélni.
Noha lehet, hogy van ok kritikára, de a kapcsolat nem egy kiérdemelt jutalom a tökéletességünkért, teljesen tropa embereknek is vannak kapcsolataik...

Éppen ilyen gyakoriak azok a statisztikák is amik arról szólnak, hogy az egyedülállók boldogabbak mint a párban élők.
Igaz, hogy a szerető környezetnek pszichésen jó hatása van az emberre, de a párkapcsolat nem mindig egyenlő a szerető környezettel.
süti beállítások módosítása