Ezeket a gondolataimat a lenti idézet kapcsán fogalmaztam meg.

Én nem kaptam vallásos nevelést. Mindig is racionális és kiváncsi voltam, sokat olvastam. Mégis egész fiatal koromban titkon reméltem, hogy történik valami ami meggyőz, vagy egyszerűen csak egy nap hittel ébredek - mindenesetre úgy gondoltam, hogy a spiritualitás spontán jelenik meg az életemben. Ez a fajta gondolkodás messze visz azon az úton, hogy vajon különleges/fontos/kiválasztott... vagyok-e arra, hogy időt szakítson rám őkegyelme az Isten.

Aztán néhány trauma után döntöttem úgy, hogy állapotot szeretnék váltani, "megtanulok hinni".
Úgy döntöttem, hogy szoftvert cserélek, de legalábbis elindítok egy appot.
Ez kb. úgy működik, hogy a valóság alapjául valamiféle Isten koncepciót állítok és a koponyámban lévő szuperszámítógép profán valóságon alapuló kalkulációit csak azzal a feltétellel fogadom el, hogy "ha isten is úgy akarja". Hitem egyik küldetése az istenemről kialakuló benyomásom folyamatos fejlesztése - nem találtam fel a spanyolviaszt - nekem Isten lényegében az univerzum, a benne működő kohézió (szeretet, energia), egy átható entitás, ami olyan anyagi és nem anyagi tartományt mozgat egységben, amit a töpörödött agyammal teljességgel fel nem foghatok.

NEM MINDIG, nem minden nap hat át a hitem, de igyekszem minden nap 10-20 percet meditálni, "vele beszélgetni". "Jobb napokon" ez a kommunikáció működik, érezni vélem jelenlétét, más napokon pedig csak egy belső monológ. Mindenesetre a "rosszabb napokon" is néha megjelenik bennem.
Ez az egész alázatra tanít. Arra, hogy akkor is megtegyem az áldozatot, amikor nem vagyok biztos a kimenetelében. Arra, hogy "szakadozott" hitem jellemző lehet rám sok más területen is. Arra, hogy "Ő" mindig kész szóba állni velem, amikor én kész vagyok rá - akkor is, ha fatális hibát követek el. Arra, hogy amikor magányosnak érzem magam, akkor ideje nagyobb beszélgetésbe kezdenem vele - akkor végre van időm elbeszélgetni vele - arról, mi történt az elmúlt időszakban, hol tartok és merre tovább.

Összességében annyit mondhatok, hogy az én megtapasztalásom szerint a legnehezebb a hitben az, hogy lemondjak a feltételeimről. Hogy ne emberi léptékben közelítsek Istenhez, ne akarjak vele alkut kötni: ha megmutatod magadat, ha az én feltételrendszerem szerint bebizonyítod létezésed, akkor majd hiszek benned... Hanem Önmagammal jussak arra a megállapodásra, hogy bár "a világ egy rizikós hely és csak magamban bízhatok" mégis letegyem a kontrollt ebben a kérdésben.

Leveszem a szándék, az akarás - az irányítás - görcsét a lelkemről és védtelenül adjam át Isten akaratának... "legyen meg a Te akaratod" - ebben az állapotban tér be hozzám az érzés hogy létezik, jelenvaló és Ő soha el nem hagyott. Ez tulajdonképpen a feltétel nélküli szeretet érzése - hogy én szeretem-e vagy engem szeretnek az egybeolvad - a szeretetben egyek vagyunk Istennel.

Aztán persze ezt az állapotot nem tudom folyamatosan fenntartani (hogy valami pontos adattal szolgáljak: van hogy hónapokig elmarad, van hogy napokig tart), visszaáll bennem a megszokott makacs akarnok énem, de egyre mélyebben tudom, emlékszem az élményeimre és egyre könnyebb átengedni magam.

Még annyit említenék meg, hogy mióta elkezdtem ezt a gyakorlatot a hitnek és Istennek rengeteg aspektusát látom meg. Ezek nagy része mégsem Istenről szól, hanem rólam, hogy az emberi kapcsolatokból, az emberi érzelmekből, motivációkból milyen sok szivárog át észrevétlenül Isten iránti elvárásaimba. Szóval Istennel beszélgetve magamról tanulok. Amikor különböző vallások szimbólumait látom szinte mindet felismerem saját megtapasztalásomból. Régen azt gondoltam a szimbólum fog megjelenni - mintegy csoda, jelenés - most pedig azt látom, hogy a felismeréseket kellett szimbólumokban rögzíteni, hogy emlékeztessük magunkat, hogy külön tudjuk választani emberi vágyainkat a tiszta szeretet érzésétől.

Íme az idézet, ami kapcsán leírtam:

”Neuroanantómiai szempontból nézve: amint elveszítettem a bal féltekém nyelvi és úgy nevezett orientációs-asszociációs központjait, azonnal megtapasztalhattam jobb féltekei tudatosságom mély lelki békéjét. Dr Andrew Newberg és a néhai Eugene D’Aquili (Why God Won’t Go Away, NY: Ballantine, 2001) néhány éve végzett vizsgálatai segítettek megérteni, hogy pontosan mi is történt az agyamban. Ők SPECT-technológia (single photon emission computed tomography) segítségével azonosították a vallásos vagy spirituális (misztikus) élmény átélésének neuroanatómiai hátterát. Ki akarták deríteni, hogy agyunk mely régiói aktívak, amikor átváltunk egy másfajta tudatosságra, amelyben egynek érezzük magunkat az univerzummal (megtapasztaljuk Istent, a nirvánát, az eufóriát).
Tibeti meditálókat és Ferences-rendi apácákat kértek meg, hogy meditáljanak, illetve imádkozzanak a SPECT-gép belsejében. Úgy szólt számukra az instrukció, hogy húzzanak meg egy zsinórt, amikor elérik a meditáció csúcspontját, illetve amikor úgy érzik, hogy egybeforrtak Istennel. E kísérletekkel sikerült kimutatni, hogy az agy bizonyos területein ilyenkor váltás történik a neurológiai aktivitásban. Először is: csökken a bal féltekei nyelvi központok aktivitása, s ennek következtében a belső monológ elcsendesül. Másodszor: csökken az orientációs-asszociációs terület aktivitása, ami a bal félteke hátsó részén, a gyrus parietalis posteriorban található. Ez az agyterület segít beazonosítani személyes testi határainkat. Amikor ez a terület gátlás alá kerül, vagy érzékelő rendszerünkből kevesebb ingert kap, akkor elveszítjük annak érzékelését, hogy – a körülöttünk lévő térhez viszonyítva – hol kezdődünk és hol végződünk.
Ennek az új keletű kutatásnak köszönhetően neurológiailag érthető, hogy a bal oldali nyelvi központjaim elcsendesülésével és a bal oldali orientációs-asszociációs terület kiiktatódásával miért váltott át a tudatom a szilárdság érzéséből abba az észleletbe, hogy folyékony vagyok és egy az univerzummal.”