Az utolsó bejegyzéseim óta kb másfél év telt el, ezekről tudok beszámolni:

- a szingliség továbbra is tart;

- majdnem 1 hónapig jártam valakivel - igen udvarias volt, de nem tűnt túl lelkesnek, nagyon megkönnyebült mikor mondtam, hogy én ezt nem tudom így csinálni;

- rendszeresen meditáltam egy buddhista közösséggel - a karantén óta eleinte online meditáltunk, aztan visszatert a személyes, de én hanyagolom ezt;

- lediplomáztam - eleg furcsa volt a karantenos felev, meg a disszertáció osszeállítása is, de mire odáig jutottam, már csak túl szerettem volna lenni rajta, a megelőző másfél év munka + egyetem + két másik képzés egyértelműen túlvállalás volt, de semmit sem voltam hajlandó felbehagyni;

- nagyon kevés munka adódott - ez eléggé megviselt, kevésbé anyagilag, mint érzelmileg, jó hasznosnak lenni. Ugyanakkor édesapám állapota miatt ez a kenyszerpihenő jókor jött;

- apukámnál alzheimert diagnosztizáltak, es vele foglalkoztam sokat - na ez nem valami hálás feladat, nem részletezem, de úgy érzem, hogy sokszor kiszívja belőlem az összes életerőm;

- rekord mennyiségű időt töltöttem a lakásomban egyedül - tudom, hogy baromi nehéz ez az időszak bulik, éttermek nélkül, de szerintem a legnehezebb azoknak a szingliknek, akik home officolnak is, vagy nincs munkájuk ugyanakkor igyekeznek tartani a karantént. Én apu miatt igyekszem, így lassan egy éve szinte folyamatosan egyedül vagyok. Egyrészt teljesen mizantrop lettem, másrészt jól esne néha valami pozitív megerősítés a környezetemtől, ami nincs;

- örökbe fogadtam egy cicát - Franciska cica maga az áldás, egyszemélyben ördög és angyal �.

Ezeket a gondolataimat a lenti idézet kapcsán fogalmaztam meg.

Én nem kaptam vallásos nevelést. Mindig is racionális és kiváncsi voltam, sokat olvastam. Mégis egész fiatal koromban titkon reméltem, hogy történik valami ami meggyőz, vagy egyszerűen csak egy nap hittel ébredek - mindenesetre úgy gondoltam, hogy a spiritualitás spontán jelenik meg az életemben. Ez a fajta gondolkodás messze visz azon az úton, hogy vajon különleges/fontos/kiválasztott... vagyok-e arra, hogy időt szakítson rám őkegyelme az Isten.

Aztán néhány trauma után döntöttem úgy, hogy állapotot szeretnék váltani, "megtanulok hinni".
Úgy döntöttem, hogy szoftvert cserélek, de legalábbis elindítok egy appot.
Ez kb. úgy működik, hogy a valóság alapjául valamiféle Isten koncepciót állítok és a koponyámban lévő szuperszámítógép profán valóságon alapuló kalkulációit csak azzal a feltétellel fogadom el, hogy "ha isten is úgy akarja". Hitem egyik küldetése az istenemről kialakuló benyomásom folyamatos fejlesztése - nem találtam fel a spanyolviaszt - nekem Isten lényegében az univerzum, a benne működő kohézió (szeretet, energia), egy átható entitás, ami olyan anyagi és nem anyagi tartományt mozgat egységben, amit a töpörödött agyammal teljességgel fel nem foghatok.

NEM MINDIG, nem minden nap hat át a hitem, de igyekszem minden nap 10-20 percet meditálni, "vele beszélgetni". "Jobb napokon" ez a kommunikáció működik, érezni vélem jelenlétét, más napokon pedig csak egy belső monológ. Mindenesetre a "rosszabb napokon" is néha megjelenik bennem.
Ez az egész alázatra tanít. Arra, hogy akkor is megtegyem az áldozatot, amikor nem vagyok biztos a kimenetelében. Arra, hogy "szakadozott" hitem jellemző lehet rám sok más területen is. Arra, hogy "Ő" mindig kész szóba állni velem, amikor én kész vagyok rá - akkor is, ha fatális hibát követek el. Arra, hogy amikor magányosnak érzem magam, akkor ideje nagyobb beszélgetésbe kezdenem vele - akkor végre van időm elbeszélgetni vele - arról, mi történt az elmúlt időszakban, hol tartok és merre tovább.

Összességében annyit mondhatok, hogy az én megtapasztalásom szerint a legnehezebb a hitben az, hogy lemondjak a feltételeimről. Hogy ne emberi léptékben közelítsek Istenhez, ne akarjak vele alkut kötni: ha megmutatod magadat, ha az én feltételrendszerem szerint bebizonyítod létezésed, akkor majd hiszek benned... Hanem Önmagammal jussak arra a megállapodásra, hogy bár "a világ egy rizikós hely és csak magamban bízhatok" mégis letegyem a kontrollt ebben a kérdésben.

Leveszem a szándék, az akarás - az irányítás - görcsét a lelkemről és védtelenül adjam át Isten akaratának... "legyen meg a Te akaratod" - ebben az állapotban tér be hozzám az érzés hogy létezik, jelenvaló és Ő soha el nem hagyott. Ez tulajdonképpen a feltétel nélküli szeretet érzése - hogy én szeretem-e vagy engem szeretnek az egybeolvad - a szeretetben egyek vagyunk Istennel.

Aztán persze ezt az állapotot nem tudom folyamatosan fenntartani (hogy valami pontos adattal szolgáljak: van hogy hónapokig elmarad, van hogy napokig tart), visszaáll bennem a megszokott makacs akarnok énem, de egyre mélyebben tudom, emlékszem az élményeimre és egyre könnyebb átengedni magam.

Még annyit említenék meg, hogy mióta elkezdtem ezt a gyakorlatot a hitnek és Istennek rengeteg aspektusát látom meg. Ezek nagy része mégsem Istenről szól, hanem rólam, hogy az emberi kapcsolatokból, az emberi érzelmekből, motivációkból milyen sok szivárog át észrevétlenül Isten iránti elvárásaimba. Szóval Istennel beszélgetve magamról tanulok. Amikor különböző vallások szimbólumait látom szinte mindet felismerem saját megtapasztalásomból. Régen azt gondoltam a szimbólum fog megjelenni - mintegy csoda, jelenés - most pedig azt látom, hogy a felismeréseket kellett szimbólumokban rögzíteni, hogy emlékeztessük magunkat, hogy külön tudjuk választani emberi vágyainkat a tiszta szeretet érzésétől.

Íme az idézet, ami kapcsán leírtam:

”Neuroanantómiai szempontból nézve: amint elveszítettem a bal féltekém nyelvi és úgy nevezett orientációs-asszociációs központjait, azonnal megtapasztalhattam jobb féltekei tudatosságom mély lelki békéjét. Dr Andrew Newberg és a néhai Eugene D’Aquili (Why God Won’t Go Away, NY: Ballantine, 2001) néhány éve végzett vizsgálatai segítettek megérteni, hogy pontosan mi is történt az agyamban. Ők SPECT-technológia (single photon emission computed tomography) segítségével azonosították a vallásos vagy spirituális (misztikus) élmény átélésének neuroanatómiai hátterát. Ki akarták deríteni, hogy agyunk mely régiói aktívak, amikor átváltunk egy másfajta tudatosságra, amelyben egynek érezzük magunkat az univerzummal (megtapasztaljuk Istent, a nirvánát, az eufóriát).
Tibeti meditálókat és Ferences-rendi apácákat kértek meg, hogy meditáljanak, illetve imádkozzanak a SPECT-gép belsejében. Úgy szólt számukra az instrukció, hogy húzzanak meg egy zsinórt, amikor elérik a meditáció csúcspontját, illetve amikor úgy érzik, hogy egybeforrtak Istennel. E kísérletekkel sikerült kimutatni, hogy az agy bizonyos területein ilyenkor váltás történik a neurológiai aktivitásban. Először is: csökken a bal féltekei nyelvi központok aktivitása, s ennek következtében a belső monológ elcsendesül. Másodszor: csökken az orientációs-asszociációs terület aktivitása, ami a bal félteke hátsó részén, a gyrus parietalis posteriorban található. Ez az agyterület segít beazonosítani személyes testi határainkat. Amikor ez a terület gátlás alá kerül, vagy érzékelő rendszerünkből kevesebb ingert kap, akkor elveszítjük annak érzékelését, hogy – a körülöttünk lévő térhez viszonyítva – hol kezdődünk és hol végződünk.
Ennek az új keletű kutatásnak köszönhetően neurológiailag érthető, hogy a bal oldali nyelvi központjaim elcsendesülésével és a bal oldali orientációs-asszociációs terület kiiktatódásával miért váltott át a tudatom a szilárdság érzéséből abba az észleletbe, hogy folyékony vagyok és egy az univerzummal.”

Hiába tudjuk biztosan már, hogy mi az utunk célja, az utat akkor is végig kell járni.

Az utóbbi hónapokban - mondjuk azt hiszem egy élet után - elkezdtem elengedni dolgokat.

Egyszercsak beütött, amit már régebben megfogalmaztam, hogy annyi szarral vettem körbe magam, hogy folyton úgy érzem mindenem megvan, ezért nem lépek azok felé a dolgok felé amikre VALÓJÁBAN vágyom és szükségem lenne.

Úgy kezdődött, hogy egy reggel ráírtam egy papírra, hogy 

"MI A LEGESLEGJOBB?"

Ugye?! Én legalábbis már tényleg azt sem tudtam mi nekem a maximum, amire csak vágyom.

Mindig az elérhetőből választottam, esetleg a kicsit selejtesből, mert az még könnyebben elérhető, aztán foltozgattam. Sok esetben bevállt!

Csakhogy ez annyira rutinná vált, hogy lassan már elképzelni sem tudtam valójában mi volna az ideális.

És mivel ott voltam a langyos vízben, a nem teljesen szar dolgokban fürdőztem, elfogyott a motivációm.

Aznap rájöttem, hogy ha nem tűzöm ki magam elé célul a legjobbat, akkor nincs tovább, szóval nincs veszíteni valóm.

Ez tulajdonképpen mindenre érvényes, elkezdtem leselejtezni a holmijaimat, meghirdetni, odaadni a dobozokban álló, gyűlő tárgyakat és ha kell olyanra cserélni aminek tényleg hasznát veszem. Újra értelme lett a munkának és még komolyabban veszem a tanulást.

Azért ahogy írtam, nagyon sokat köszönhetek a korábbi hozzáállásomnak, ami a bölcs kompromisszumnak tűnt, de valójában megszokott megalkuvássá vállt. Most igyekszem visszatalálni az eredeti funkciójához és tisztázni magam számára a motiváló értékeket. :)

Nem tudsz másnak erőt adni, amíg ahhoz nem vagy elég erős, hogy magadat felemeld.

.

Addig nem az ő valódi szükséglete határozza meg a segítségedet, hanem az, ahogy az ő tükrében látni szeretnéd magad. Ha elég erős vagy, hogy magad felemeld, nincs már szükséged kedves tükörképre és távolabb tudsz látni a jelen pillanatnál.

Említettem a facebook oldalamon egy jó Esther Perel előadást - ezen a linken nézhetitek meg angol nyelven - itt jegyezném meg, hogy imádom Perel latin akcentusát, többek közt azért mert élő bizonyítéka annak, hogy ma már igenis lehet érvényesülni akcentussal is.

Természetesen ő a párkapcsolatokról beszél, ebben az előadásban többek között arról, hogy mennyire megváltoztak a nemi szerepek is. Ennek kapcsán posztolom ezt a bejegyzést amit pár hete kezdtem írni.

...Elolvastam 2 nagyon jó könyvet (Mérgező szülők és Sorskönyv) és (sajnos) rengeteg tök fölösleges blogposztot, főleg olyanokat amik arról szólnak, milyen igazságtalan, hogy 30 fölött / válás után / gyermekkel / a mai világban / nőként stb. lehetetlen rátalálni az igazira.

Tényleg csak akkor tudunk ÉLNI, ha megtaláltuk az igazit?

Szeretnék pár észrevételt tenni:
- soha nem volt könnyű az igazit megtalálni, viszont...
- régen kutya kötelességed volt egy nem igazi mellett leélni az életed,
- ugyanazok a civilizációs találmányaink egyszerre könnyítik és nehezítik meg a pártalálást: már van lehetőségünk kipróbálni / kísérletezni mi a jó mielőtt döntünk cserébe a férfiak is élnek ezzel a lehetőséggel és aztán senki sem bír dönteni,
- nagy boldogság (lehet) a tökéletes párral leélni az életünket, és nagy boldogság egyedül élni is,
- másnak pont ugyanannyira nehéz/fájdalmas az egyedüllét mint nekem (vagy neked),
- (szerintem) nincs is mindenkinek tökéletes párja,
- nem törvényszerű / kiérdemelhető, hogy megtaláljuk 'A' társunkat,
- ezért aztán, se magunkat se mást ne ítéljünk el amiatt, hogy egyedülálló,
- a párkapcsolat kompromisszumot igényel - alkalmasint azt is felül kell bírálnod, hogy mitől vonzódsz vagy mit találsz "bénának", cikinek - kész vagy rá?

A továbbiakat pedig ki-ki igénye szerint használja, amikor úgy érzi, igazságtalan az élet, mind úgy kezdődik, hogy 'Régen... nőként'
- nem volt mosógép, mosogatógép, de még víz sem a lakásban...
- ha nem dúsgazdag nemesi családba születtél (98%), akkor látástól mikulásig (körmöd szakadtáig) házi vagy ház körüli munkát végeztél, aztán pedig gyakran elvették az egész gyümölcsét
- hozzáadtak ahhoz akihez a család érdeke megkívánta,
- ha senkinek nem kellettél jó esetben zárdába mentél, vagy valamelyik rokonnál húzhattad meg magad és besegítettél a gazdaságba,
- nem ültél le addig enni, míg mindenki meg nem kajált
- a szexet házasságon belül főleg gyerekcsinálásra használták, 
- a férjurad kuplerájba járt ha futotta rá.

...

Szerintem, ha ezekkel józanságra bírjuk a bennünk élő állandóan háborgó sárkányt tyúkanyót akkor az alábbiakon érdemes lamentálni:
- hogyan éljem jól az életem a jelenlegi körülményeim mellett (elválva, egyedül nevelve, gyermek nélkül, agyonhajszolva...),
- hogyan éljem úgy az életem, hogy a gyerekeimnek is kedvet hozzak a felnőtt élethez a jelenlegi körülményeim mellett*
- hogyan őrizzem meg a testi-lelki egészségem (figyelem eddig ez az egy pont ami, a jövendőbeli megtalálásában hasznos lehet)
- hogyan NE tekintsek minden hímnemű egyedre potenciális partnerként**.

Ha ezek mellett csodával határos módon közelebbi kapcsolatba kerülök egy férfival:
- ő tekintettel van-e az első háromra,
- nekem van-e energiám rá (azaz, hogy hasonlóan tekintettel legyek ő rá)

* nehogymá azt a defektes hitet örökítsem tovább, hogy csakis egy férfi mellett lehet boldog Valaki egy nő
** mert leredukálom az emberi kapcsolatok értékét, azzal, hogy csak az érdekel, hogy kellek-e neki és ez a férfiak számára is zavarbaejtő

 - BÓNUSZ TREK: attól még, hogy nem esünk kétségbe és tudunk egyedül is boldogok lenni, találkozhatunk egy igazival.

ps.: nekem is időnként összemorzsolódik a szívem, olyankor emlékeztetem magam arra, milyen szépen kisimult a legutóbb is. És* higgyétek el ez egyre könnyebb ;)

* tudom éssel nem kezdünk mondatot... remélem több elírás nem maradt a bejegyzésben.

Ezt meg nagyon szeretem hallgatni:

Ennek a bejegyzésnek 3-szor futottam neki. Egyrészt mentegetőzéssel kezdtem (mert elhatározásommal ellentétben egyáltalán nem írom rendszeresen a bejegyzéseket), majd hosszas kifejtéssel folytattam, hogy mi mindennel telt az elmúlt 2 hónap (munkával és tanulással).

Azután belekezdtem, hogy leírjam, milyen szabadúszó kreatívként boldogulni - nem is erről akartam írni.

Egy újabb elkezdett poszt következett arról, hogy régen még ennél is nehezebb volt és ne rinyáljunk.

Na igen, folyton rinyálunk. Folyton rájövünk, hogy már nem kellünk, pedig még jó bőrök vagyunk az utolsó szakításunkkor az tartotta bennünk a lelket, hogy bár eddig szar volt, most jön a jól megérdemelt boldogság. Folyton rájövünk, hogy az online ismerkedés sucks. Folyton azon tanakodunk mit rontottunk el. Folyton azon rágódunk, hogy miért igazságtalan az élet. Folyton megmagyarázzuk magunknak a méltatlan helyzeteket. Folyton változtatunk valamin, abban bízva, hogy na már csak pont ez akadályozott abban, hogy megtaláljuk a párunkat.

Fojtón, folyvást.

Természetesen erre rásegít a külvilág is. Tulajdonképpen ebben a helyzetben még a segítő szándék is csak megerősít abban, hogy rendellenes az állapot amiben vagyunk. 

Egyébként egyedül (többnyire) könnyebb kivitelezni a boldogságot.

Én saját tapasztalat alapján arra jutottam, hogy egy kapcsolat végéhez közeledve, vagy szakításkor legyen az a célom, hogy EGYEDÜL TALÁLJAM MEG A BOLDOGSÁGOT. ...természetesen ez nem azt jelenti, hogy kizárom a újabb párkapcsolat lehetőségét. Csak annyit, hogy az élet MOST zajlik, EZ a VALÓSÁG, AZ VAN, AMI VAN.

Ezért ha tetten érjük magunkban a kis szigorú szájú (esetleg biggyesztő) belső hangocskát, amint azt sziszegi, hogy "majd akkor lehetsz nyugodt/boldog, ha van párkapcsolatod", akkor forduljunk felé és válaszoljunk neki: Érezlek, hallom amit mondasz, tudom, hogy vagy, de nincs igazad. LEHETEK BOLDOG EGYEDÜL IS, amikor boldog vagyok erős vagyok. Amikor erős vagyok akkor pedig rendben tudom tartani az életem és biztonságban vagyok. Ezért a BOLDOGSÁGOT VÁLASZTOM akár egyedül vagyok, akár párkapcsolatban.

Ezt a képet pedig azért választottam, mert mindaddig amíg az ember párkapcsolattól teszi függővé a boldogságát/kiteljesedését, addig úgy tesz mintha visszatartott levegővel várná a megváltást. De ez nem biztos, hogy bekövetkezik, a szabad levegő - azaz boldogság - pedig mindvégig elérhető, csak el kell indulnunk felé.

Most, hogy "kapuzárási pánikom" van, egyszercsak megfogalmazódott az is, hogy életem (eddigi) leghangsúlyosabb időszaka valahogy 16-30 éves korom közt volt.

Ezt úgy kell érteni, hogy nem csak akkor történt nagyon sok igazán izgi dolog az életemben, de akkor még sok dolog történt először az életemben. Rengeteg új élménnyel lettem gazdagabb és még hittem abban, hogy "ez még csak a kezdet".

Aztán egyszercsak most lett.

És kezdem sejteni, hogy ez a felfelé rohanó hullámvasút kezd túllenni a csúcson.

Ezért azt tanácsolom mindenkinek, akinek gyereke van, vagy fiatalabb testvére, vagy fiatalabb barátai, hogy figyeljen oda rájuk, és segítsen nekik minél jobban megélni, a minél szuperebb első élményeket.

Tegyünk meg mindent, hogy tényleg emlékezetes 20-30 év legyen az másnak is!

Mondjuk el nekik, hogy:

1.) fontosak azok a bulik, fesztiválok, kiállítások, hobbik, alkalmi munkák... ezek lesznek AZ EMLÉKEK, ezért, fontos, hogy kikkel és milyen körülmények közt élik meg. (ebben van felelősségünk, hogy ja igénylik segítsünk pakolni, ki-/fel-/beöltözni, bevásárolni, felkészülni, legyünk elérhetőek, ha "para" van ...és ne dörgöljük az orruk alá, amire maguktól is rájönnek ;-) )

2.) de nem kell túlstresszelni, nem csak egy lehetőséget kapnak.

És végezetül még az nagyon fontos, hogy mindez csak humbug! Mert a legjava mindig épp most van! Ne legyintsünk, hogy most már úgyis késő, minek... ! Épp ellenkezőleg, amit eddig tapasztaltunk, még csak a tapasztalatgyüjtés volt, amit most valami hasznosra fordíthatunk :)

A múlt héten sikerült kimondanom valamit - "felvállalnom magam előtt" - azt, hogy fukar vagyok a dícsérő szavakkal. Illetve amikor dícsérek, gondosan ügyelek, hogy minnél személytelenebb és elkentebb legyen, például nem egy konkrét dologért dícsérek, vagy úgy, hogy abban ne legyen benne, hogy nekem tetszik, én örülök, nekem ízlik... valami.

Tudtam persze előtte is, volt is nem egy olyan helyzet amiben tisztán látszottak a következményei. Csak párat említek, néhány éve egy csoport lezárásakor jelezte vissza valaki, hogy mindig úgy érzi, szigorú vagyok, vagy meg kell felelnie nekem, ugyanez tükröződött vissza, amikor valaki azt mondta, hogy sokáig azt gondolta, hogy beképzelt vagyok és lenézem - mindaddig amíg barátkozni nem kezdtünk. Aztán volt olyan kapcsolatban is, hogy amikor valamire ezt mondtam "ügyes vagy", a másik úgy érezte, hogy ezt nem teljesen komolyan mondom.

Persze azt is fontos megemlítenem, hogy a kritikával bezzeg nagyvonalú vagyok. Szóval így teljesen érthető a kimenete a dolognak. Tudom hol sajátítottam el ezt a működést, azt gondolom, hogy a változás kezdete az, hogy elkezdtem tisztán érzékelni a következményt.

Még az is ehhez tartozik, hogy természetesen ahogy a külvilág felé, úgy magammal is szűkmarkú vagyok, a tükör itt is működik: magamban is csak a javítani valót jegyzem. 

Ebben az értelemben olyan vagyok, mint egy fekete lyuk, bemegy az energia, de ki nem jut belőle(m).

Szóval múlt héten megfogadtam, hogy elkezdek dícsérni.

Nem sikerült.

Helyette ismerkedtem azokkal a gondolatokkal, amikkel eltántorítom magam ettől - még félreértik, akkor engem le fognak értékelni, na majd a következőnél...

A dolog úgy fest, ezt a végtelenségig folytathatom, magától nem fog jönni.

Ezért kitaláltam magamnak egy edzésprogramot :D

Ez lenne a dícséret hete. Beosztom melyik nap mit, vagy milyen dolgokért dícsérek meg másokat, és a nap végén össze is írom, mit tapasztaltam. Plúsz lesz olyan nap is, amikor túlzásokba kell esnem.

És hogy mit várok ettől? Hát egyrészt azt, hogy az egy hetes intenzív edzés után megmarad valami ebből a szokásból. Aztán azt, hogy az emberi kapcsolataimba több bizalmat hoz. Nem utolsó sorban pedig azt, hogy magammal kapcsolatban is változik a véleményem :)