Az utóbbi hónapokban - mondjuk azt hiszem egy élet után - elkezdtem elengedni dolgokat. Egyszercsak beütött, amit már régebben megfogalmaztam, hogy annyi szarral vettem körbe magam, hogy folyton úgy érzem mindenem megvan, ezért nem lépek azok felé a dolgok felé amikre VALÓJÁBAN vágyom és szükségem…

Már én is gyanakodtam, hogy túlságosan belelovalltam magam a férfiak hibáztatásába. Aztán az egyik zárt fészbúk csoportban valaki mesélte, hogy egy 50-es pasas azt találta mondani neki, nem ismerkedik 40+-os nőkkel, mert "ráncos az arcuk mikor nevetnek". Elszabadult az üzenőfal és ehhez hasonló…

Az a jó a blogolásban, hogy már most kaptam olyan visszajelzéseket, gondolatokat, amiket amúgy nem kapnék meg. Közeli barátoktól jött a kérdés - tényleg többen is megkérdeztétek -, hogy jó de mi a célod ezzel, mi értelme van, mit szeretnél kifejezni, kiknek írsz? Egy idegennel…

Ezt a posztot valahogy úgy kéne megírnom, hogy jól jöjjek ki belőle. Nem fog menni. Mindamellett, hogy a szingliség mennyi előnnyel jár, én is szeretnék kapcsolatot, igaz, nem minden áron. Tudom, hogy a megoldást csak magamban találom. Ezért amikor nem láttam hol rontom el elmentem terápiába meg…

Nagyon nehezen ment az idei év utolsó hónapjának a második fele. Ilyenkorra esik a születésnapom és karácsony - számomra mindkettő szeretteim körében nyer értelmet. A születésnapomon megleptek a barátaim, ami sokat javított az amúgy gyászos hangulatomon. Sajnos idén ismét búcsút kellet…

A blog címe onnét ered, hogy néhány éve, mikor épp volt barátom, elkezdtem felemelni a kanapét, hogy odébb tegyem. Erre elképedve pattant fel, miért nem szóltam neki, kivéve a kezemből a nálam 10szer nagyobb bútordarabot és csak ennyit mondott: - Ancsika! ÉN emelem. Sajnos ha egy nő sok időt tölt…