A múlt héten sikerült kimondanom valamit - "felvállalnom magam előtt" - azt, hogy fukar vagyok a dícsérő szavakkal. Illetve amikor dícsérek, gondosan ügyelek, hogy minnél személytelenebb és elkentebb legyen, például nem egy konkrét dologért dícsérek, vagy úgy, hogy abban ne legyen benne, hogy nekem…

Már én is gyanakodtam, hogy túlságosan belelovalltam magam a férfiak hibáztatásába. Aztán az egyik zárt fészbúk csoportban valaki mesélte, hogy egy 50-es pasas azt találta mondani neki, nem ismerkedik 40+-os nőkkel, mert "ráncos az arcuk mikor nevetnek". Elszabadult az üzenőfal és ehhez hasonló…

A blog címe onnét ered, hogy néhány éve, mikor épp volt barátom, elkezdtem felemelni a kanapét, hogy odébb tegyem. Erre elképedve pattant fel, miért nem szóltam neki, kivéve a kezemből a nálam 10szer nagyobb bútordarabot és csak ennyit mondott: - Ancsika! ÉN emelem. Sajnos ha egy nő sok időt tölt…