Már én is gyanakodtam, hogy túlságosan belelovalltam magam a férfiak hibáztatásába. Aztán az egyik zárt fészbúk csoportban valaki mesélte, hogy egy 50-es pasas azt találta mondani neki, nem ismerkedik 40+-os nőkkel, mert "ráncos az arcuk mikor nevetnek". Elszabadult az üzenőfal és ehhez hasonló beszólások panaszáradata indult meg, rávetettük magunkat a témára (mint csöves a cigicsikkre).

Én így a 40-es éveimben lettem igazán nő, egyszer csak utolért, mint valami szökőár. Végre nem vagyok folyamatosan zavarban, hogy észrevesznek, de lehet, hogy csak nem vesznek észre. Tragikus módon ezzel egyidőben rájöttem, már egyáltalán nem biztos, hogy "megtalálom életem párját", mert ez nem törvényszerű (nem Mikulás, hogy mindenki kap aki jó kislány volt). ...és próbálok rá magyarázatokat keresni (az önhibáztatáson túl). Például sztereotípiákat gyártok azokból a negatív élményekből, amik értek, meg amit hallok.

Szóval amikor arra gondolok, hogy ilyenek-meg olyanok a 40-50+os pasik, akkor pont annyira általánosítok, pont olyan csőlátásom van, mint ennek az ürgének. Aztán ma a villamoson sokat gondolkodtam, vajon mi zajlik annak az 50-es fazonnak a fejében, aki nem lát semmi szépet egy vele egykorú nőben...

A korunk előrehaladtával ('ahogy öregszünk' :P), egyre közelebb kerül hozzánk a halál gondolata. Látjuk megöregedni szüleinket, a kutyánkat, a barátainkat, látunk felnőni gyerekeket, látjuk mennyit változott a világ az utóbbi huszon-évben ('fiatal korunk óta'). Ez nem arról szól, hogy tudom-e még tartani a lépést a világgal, vagy milyen a kondim stb. Inkább olyan, mint a mágnesesség, ahogy közelebb kerülünk a másik pólushoz, megérezzük a vonzását. 

És akkor az ember jó esetben elkezdi átgondolni, békében van-e azzal, amit eddig csinált és mit szeretne még (figyelem! a jó eset a midlife crisis). Vagy beszarik és megpróbál háttal állni a célállomásnak, hátha akkor sohasem ér oda.

Szóval, ha jól szeretnék élni ("jóhogy") akkor először nézzek szembe azzal, hogy igen, az idő múlik. Aztán ne vegyem magamra, hogy mások mit gondolnak rólam (például a pasik) - ez nem múlik rajtam. Higgyek abban, hogy egyedül vagy párban ugyanolyan boldog lehetek - ez viszont rajtam múlik. Mindig tartsam észben, hogy a világ egy jó hely ahol baromi sok szép dolog zajlik (pohár félig tele!) - és ez rajtam IS múlik, például azon, hogy miket mondok másokról, milyen történeteket osztok meg másokkal (lehetőleg valahol a horror és a cukormáz között félúton).

Ja és igen, ráncos az arcom, mikor nevetek :D