Ezt a posztot valahogy úgy kéne megírnom, hogy jól jöjjek ki belőle. Nem fog menni.
Mindamellett, hogy a szingliség mennyi előnnyel jár, én is szeretnék kapcsolatot, igaz, nem minden áron.
Tudom, hogy a megoldást csak magamban találom. Ezért amikor nem láttam hol rontom el elmentem terápiába meg jó pár önismereti akármire. Biztos valami elakadás...
Az önismereti csoportok résztvevőinek kb. 80%-a nő, nem tudom a privát terápiában ez kiegyensúlyozódik-e...
Persze adok magamra... meg folyton tanulok is mert ilyen nyughatatlan a természetem. Ez valami női megfelelési kényszer, hogy próbáljuk tartani a minőséget?
Amit ma szinglinek nevezünk, azt régen vénlánynak hívták, aki pártában maradt, vagy özvegynek, esetleg megesett nőnek. Válás, szakítás nem volt. Ezek a nők a családjuk közelében maradtak, besegítettek a háztartásban, vagy cselédként, házvezetőnőként, tanítónőként... dolgoztak, vagy apácának mentek.
Amikor vége egy kapcsolatnak... miért is? Mert nem vagyunk egyenrangúak, mert megszégyenít, számon kér, megsértődik, vádaskodik, távolságot tart, nincs ideje, nincs intimitás... A legtöbben már szinte látjuk, a következővel végre mindörökké..., kiegészítjük egymást, családot alapítunk... Van, hogy már ez ad erőt a szakításhoz.
Aztán találkoztam az igazival. Persze nem. Belefutok valakibe, aki pár randi után eltűnik. Jobb is így. Aztán egy másikba, aki pár randi után közli, hogy nem szeretne becsapni, de nem szerelmes és csak rabolja az időmet. Még nem történt köztünk semmi, nem az esetem, gondoltam adok időt, hátha a belső értékei... Jobb is így. Egy másik verseket ír mindent elsöprő érzelmeiről, pedig csak egyszer láthatott valami megnyitón, de lehet, hogy nem ő volt. Vagy nem engem. Aztán találkozom vele, de előtte lebeszélem valakivel, hogy 9-re jöjjön értem, biztos ami biztos. Nincs rá szükség. A föld nyelte el, többé nem hallok a poétáról. Jobb is így.
Valakivel aztán randizni kezdek, aki papíron stimmel és kapcsolatot is szeretne. Velem. Egészen helyes fickó. De valamitől olyan mintha az apám lenne (nem az). Sebaj, biztos zavarban vagyok, pár fröccsel áthidalom, majdelmúlik. Állítólag idő kell, na meg a belső értékek... majdmegjönaszerelem. Vagy a tolerancia. Pár hónapig megy. Egyszer csak iszom egy-két rövidet is és kimondom: legyünkinkábbbarátok! Áll a bál. Jobb is így.
Kezdem elölről.
Néha becsúszik 1-1 kapcsolat, 1-3 évig kisebb nagyobb megszakításokkal együtt valakivel. Amikor közeledett úgy tűnt, elkezdődött, ő az... aztán valami történik, beszarik, eltűnik, megsértődik... kisfaszom. Vége. Ja nem, újrakezdjük... aztán elkezdünk járni de már én érzem, ez nem fog menni, valami elveszett közben. Talán a bizalmam.
Közben folyamatosan arra készülök, hogy hamarosan vége ennek. Az energiám felét mintha a leendő családomra fordítanám. Olyan lakásba költözöm, 5 ajtós kocsival járok (tavalyelőtt összetörtem, már 3 ajtós van!). Nyaralást, hosszabb utazást nem tervezek előre, kizárt, hogy addigra is egyedül leszek... Ezeket nem mondom ki, csak tudom az összefüggést.
Közben újra és újra kérdezik, én nem szeretnék végre gyereket?
Talán bennem van a hiba. Talán úgy kellene működnöm, hogy elsősorban gyermeket szeretnék és ehhez keresni a megfelelő párt, az apának valót, akibe emiatt a kvalitása miatt szeretnék bele. Talán az én iránytűm működik rosszul. Én elsősorban partnert keresek, társat. Akivel ha szeretnénk, lehetne gyerekünk. ...volna.
